- Nem hallottál még a Halál Hírnökeiről? – hallatszott el egy kérdés a söntés mellett. A kopasz kocsmáros - aki zsírfoltos köpenyével törölgette a korsókat sorra - tette fel a kérdést az egyiknek a sörszagú emberek közül. A legtöbbjükről már messziről látni, vagy érezni lehetett, hogy számukra a világ az ivótól a házukig tart… ami azon kívül esik az már ismeretlen vidék, vadon.
   A sarokban ülő férfi felemelte a fejét a kérdés hallatán, nyakán a csuklyát egy lófejet ábrázoló csat fogta össze. Tompa érdeklődéssel tekintett a társaság felé, nehogy feltűnjön a jelenléte. Hosszú, fekete haja összefonva borult a vállára, kékes-barnás tekintete pedig szüntelenül a kocsmát pásztázta mindaddig, míg a kocsmáros kopasz tarkóján meg nem akadt. Markába zárta a fémcsatot, mely a csuklyát hívatott fején tartani és várt.
   Féltünde volt, ezt messziről már bárki láthatta. Hegyes fülét nem takarta a haja, bőre pedig sápadtabb volt, mint bármelyik napbarnította déli emberé. De ez volt a szerencséje: délen volt, ahova az északi másfajúakra vonatkozó törvények keze nem ért el.
  - Állítólag nem is mutatkoznak fényes nappal, csak éjszaka azt’ rabolnak, fosztogatnak, ártatlan nőket hágnak meg… A nyomukban meg két nap, aztán jön a dögvész meg a háború! Ne nézz így rám, tudod mi történt Bornotába’! Jött a hírnök, hogy láttak két köpenyes alakot, akiknek lófejes pajzsai meg csatjai voltak. Oszt mi történt? Hát nem kitört rá két napra a háború? Azok voltak azok, a Halál Hírnökei. Aztán azoknak nem lehet azt mondani, hogy nem. Azok jönnek és pusztítanak, aki meg nekik ront, azt levágják. Nem emberek ezek mondom én, hanem…
   A köpenyes férfi soha nem tudta meg minek akarta nevezni a kocsmáros. Sok mindennek hívták az évek folyamán: korcsnak, árulónak, fattyúnak. De talán a legerősebb jelző amivel eddigi élete alatt illették az a Halál Lovasa volt.
  - Mi ez a nagy érdeklődés a pultnál, Caradog? – egy hosszú, feketehajú tünde ült le az asztalhoz, ahol eddig a fekete hajú férfi egyedül ült. Ruhájuk különbözött, csak a lófej csatos csuklyájuk volt egyforma. A tünde vékony ruhákban ült rajta díszítő kövekkel melyek semmi célt nem szolgáltak azon kívül, hogy árulkodjanak a viselője vagyonáról. Ez esetben arról, hogy a tünde nem volt anyagiak híján. Viszont Caradog tetőtől-talpig viseletes páncélban ült: bőrzekéje nem egy helyen már kikopott, nem egy helyen vérfoltok tarkították melyekről nem lehetett tudni kihez tartoztak. Kesztyűje a felkarjáig felért, fekete bőrcsizmája csatjai pedig egészen combközépig húzódtak. Míg a tündénél nem volt fegyver, addig a másik jobb oldalán egy kard lógott – Caradog bal kezes volt.
  - A Halál Hírnökeiről megy egy kis tájékoztató… - felelt a féltünde, tekintetét sápadt társára emelve. – Tudsz valamit arról, Danorri, hogy most már nőket is hágunk szabadidőnkben?
   A tünde tekintetét levéve az kialakult kupaktanácsról a söntés mellett, szemeit testvérére emelte. Persze, vérszerinti kötelék nem volt köztük… ami köztük volt, az a vérszerinti kapcsolatnál is szorosabbnak bizonyult.
  - Esküszöm, ebbe most nincs benne az én kezem! – fakadt ki a tünde, megrázva a fejét. Caradog felnevetett a maga mély, dörmögős hangján. Erre néhányan felfigyeltek és a két férfi felé pillantottak.
  - Persze… Mint ahogyan a két Roggins fivér is csak azért akart kasztrálni, mert megdicsérted a húguk szép szemét. De valljuk be… Van a kettő között egy kis különbség. Elhiszem neked, hogy ezt kivételesen a nép rakta hozzá a történethez. – mondta a féltünde, egyik ujját végighúzva az arca oldalán húzódó fekete tetováláson. A másik csak a fejét csóválta, majd előredőlt az asztalra, így a háta ívesen meghajolt. Rákönyökölt a bútorra, fejét pedig kezeire támasztotta mintha nehéz lett volna tartania.
  - Mi lesz? Maradunk itt, vagy megint egy pajtában éjszakázunk? – kérdezte szeme sarkából a társára sandítva. Caradog megvonta a vállait majd a söntés körül ülő, a kocsmárost még mindig érdeklődve hallgató emberekre nézett.
  - Szerintem amilyen részegek még a mesékkel együtt sem fog nekik feltűnni kik vagyunk. – felelt a féltünde és felkelt a székről, az asztalt pedig megkerülve a pult felé indult. Minden lépésnél megcsörrent az oldalán lógó erszény melyben arany ohék sora lapult, de ugyanilyen fémesen csengő hangot adtak ki az öv csatjai, melyek a férfi oldalánál tartották kardjának hüvelyét.
   A söntéshez lépegetett, de a történetbe teljesen belemerült sörszagú flótásoknak csak akkor tűnt fel a féltünde jelenléte, amikor az egyik himlőhelyes hajú ember túl hevesen gesztikulálni kezdett és a kezében lévő sörös kancsóval jól orrba vágta Caradogot.
   Persze, észre is vette hogy a korsó akadályba ütközött, de azt pedig főleg, hogy a létfontosságú ital jó része a padlón végezte be. A söntés mellett ülő hat emberből kettő kivételével mind a féltünde felé fordult, és olyan gyorsan húzódott tisztes távolságba, hogy azt a sebességet egy pillanatra még maga a fekete hajú férfi is megirigyelte.
   Kabátja megtépázott végével letörölte a sört és azzal keveredő vér jó részét az arcáról. Hallotta a sarokban ülő tünde hangos sóhaját és azt is, ahogyan a padlón hátratolta a széket, mely keservesen csikorogva mozdult csak meg.
  - Ennyit arról, hogy senki nem fog felismerni. – szólalt meg a féltünde, arcára egy keserű vigyor kúszott fel, ahogyan a megdermedt himlőhelyes arcú férfira nézett, akinek kezében még mindig ott volt a félig üres korsó.
  - Hívjátok az őröket! – kiáltott fel a kocsmáros, aki eddig mozdulatlanul ült a pult mögött. – Hívjátok és mondjátok meg nekik, hogy itt vannak a Halál Hírnökei!
   Caradog egy tapodtat sem mozdult, Danorri is megállt az asztal mellett várva arra, hogy a féltünde tegyen valamit. De az nem tett semmit, csak állt és várt a cselekmények kibontakozására. Ketten a kocsmai népből kirohantak az utcára eleget téve a kocsmáros parancsának.
   A férfi újból megtörölte az arcát, megint letörölte az orrából kibuggyanó vért, majd a szeme sarkából a társára tekintett.
   A tünde egyből értette mit kell tennie. Jobb kezének hüvelykujját mutatóujjára fektette és a földre nézett. A féltünde és mindenki más csak annyit láthatott, hogy Danorri ajkai mozognak, de ellenben az egyszerű néppel, Caradog tudta, hogy a tünde igéket mormol.
  - Gyerünk, valaki kapja már el a tündét! – kiáltott fel a kocsmáros újból, ő maga viszont el nem hagyta volna a jelenleg menedéket adó pultot. De senki sem mozdult a kocsmán belül, csak vártak hátha történik valami. Senki nem akart felesleges viszályt szítani.
   A padlón egy kéken vibráló lyuk nyílt, melynek alja a messzeségben veszett el. Caradog, még mielőtt kezeit mellkasa előtt szorosan összekulcsolva be nem ugrott az akkor megnyitott kapuba még látta, hogy asztalok dőlnek fel és egymást lökdösik az emberek a kijárat felé. A mágia pánikot szült a kis ivóban.
   Egy pillanatra elsötétült szemei előtt a világ, majd egy erős rántást érzett a vállában és a következő pillanatban már egy mezőn állt úgy, ahogyan a kapuba ugrott: a mellkasa előtt keresztezett kezekkel. Danorri csak utána érkezett meg egy hangos puffanás és káromkodás kíséretében. Neki nem sikerült talpon talajt érni és ez a tünde minden tettében és kiejtett szavában látszódott illetve hallatszott.
   A varázslást szigorúan tiltották mind a három királyságba, úgy tartották, hogy használója a gonosznak adta el a lelkét. Valószínűleg, ha a tündének nem sikerül átjutnia a kapun a legjobb esetben is fővesztést kapott volna „bűne” miatt..
  - Akkor megint nem éjszakázunk sehol, mi? – kérdezte a tünde olyan gúnnyal a hangjában, hogy a féltünde szemöldöke fennakadt magas homlokán. Danorri felállt a földről, fekete posztóból készült nadrágját porolva, melyen az egymásnak csapódó kövek csak úgy csilingeltek.
   Caradog leengedte kezeit, jobb kézfejét ugyanazon oldalán csüngő kardjának markolatgombjára támasztotta, mely egy sárkányfejet ábrázolt. Sóhajtott és a mező túlsó végén álló város felé tekintett, mely alacsony védősánccal volt körbevéve, majd elindult az ellenkező irányba, az erdő felé. Jobbnak tartotta, ha minél messzebb jutnak onnan, ahol már felismerték őket.
  - Most nem én kezdtem, Danorri. – nézett hátra a féltünde társára, aki csak fejét csóválva haladt a fekete hajú férfi mögött.
   A nap már lebukott az ég alá, a csillagok fénye világította be a két férfi útját, a Hold fénye híján pedig szinte az orrukig sem láttak. Csend volt, csak kettejük hangja hallatszott az egész vidéken.
  - Van egy fáklyád, Caradog?
  - Honnan szüljek neked fáklyát Danorri?
  - Mit tudom én… De akkor álljunk meg. Lófaszt se látok sötétben, nem vagyok én macska. És aludni is akarok. Igazán örültem volna annak drága testvérem, ha most az egyszer nem cseszed el az esélyét annak, hogy ágyra hajthassam a fejem éjszakára.
  - Ha megállunk, akkor abbahagyod a sírást?

•

Caradog nem arra ébredt, mint bármely másik napon. Nem a madarak ciripelése, nem a reggeli kellemes hideg szellő, de még csak nem is Danorri keltette fel azzal, hogy a holmija között matatott… Teljesen más, amire egyáltalán nem számított.
   Soha nem volt egy nyugodt alvó, így álmában is hallotta azt, ahogyan a fák lombjai alá hullott levelek és faágak megreccsennek. Tudta, hogy nem állat lehetett, annál könnyedebbek voltak a lépések, melyek az avart zörgették. Már közel járt az, aki próbált a közelükbe férkőzni. Szemeit résnyire nyitva figyelte az alkalmi tábor felé igyekvő alakot, tudta hogy akárki is volt az nem vehette észre azt, hogy ébren volt.
   Mikor az alak közelebb ért, látta, hogy egy nő volt az. A fiatal nő leguggolt Caradog mellé és annak táskáját kezdte átkutatni, viszont a féltünde gyorsabb volt. Felült és kardját előrántva annak ezüstösön csillogó pengéjét a lány torkához nyomta, de nem vágta meg.
  - Nem ajánlanám. – szólalt meg, mire az idegen riadtan hátra esett a földön és olyan félelemmel a tekintetében nézett a férfira, mintha a halál torkába sétált volna.
  - Kérem… - mondta halkan, kezeit felemelve, így mutatva, hogy nincs nála semmi. Jég kék szemeit nem vette le a férfi arcáról. A féltünde még csak ekkor vette alaposabban szemügyre a lányt. Vörös, derékig érő haja kócosan állt minden irányba, csak a kellő irányba nem ruhái még viseltesebbek voltak, mint Caradognak. Az eredetileg bokáig leérő szoknyája pedig már csak a térdét súrolta. Kisebb hegek, karcolások és zúzódások borították a testének szinte minden pontját. Egy csúnya és mély seb pedig az ajkain húzódott végig, mintha csak erősen arcon törölték volna egy fémtárggyal. – Csak vizet szeretnék…
   A férfi leengedte a kardot és a lányt nézte, aki remegett valószínűleg a félelemtől. Sejtette, hogy nem puszta véletlenségből került egyedül egy erdőbe, megtépázott ruhákban, sebekkel tarkított bőrrel.
  - Hogy hívnak? – kérdezte kezét a táskája után nyújtva és kivette a bőrkulacsot belőle. Átnyújtotta a lánynak, aki pedig remegő kezekkel, de hálával telt tekintettel átvette és azonnal inni kezdett, de olyan mohón, mintha napok óta nem jutott volna vízhez. Mikor végre elemelte a kulacsot a szájától akkor felelt.
  - Hynnathera…