Éjszaka volt. Sötét, a Hold ragyogása nélküli éjszaka. A fehér fénnyel ragyogó csillagok szolgáltak csak a botorkáló ember számára fénnyel, nem sokat sejtetve a szörnyűségekből melyek otthonukra leltek az erdőre leereszkedő homályban. Nem kevés fenevad bújt meg az emberi szem elől menekülvén a sötétségben olyan helyeken, melyeket az élők elkerülnek.
   A fák lombkoronája alatt a csend végtelen, áthatolhatatlan formát öltött, amit még a tücskök dallamos ciripelése, a békák éjszakai nászéneke vagy akár a levelek halk suhogása sem tudott megtörni. A baljós csend jégburkolatát csak az ember volt képes feltörni.
   Egy ló patáinak ütemes koppanása hallatszott. A állat sűrű léptei sokat sejtettek. Gazdája sietett, dolga nem tűrte meg a halasztást. A lovas zabolázatlan lélegzetvétele és lovának szuszogása tört utat a sötétben és a csendben. De csak akkora utat, amekkorát az erdő engedett számukra. Se többet, se kevesebbet.

   Ember számára nincs belépés.

   A katona magabiztos volt már amennyire lehetett a sötétben, egyedül. A magas aljnövényzet egészen lábszáráig felért, egészen olyan érzést okozva mintha csak kezek nyúlnának lába után és akarnák lerántani őt a mélybe. De a lovasnak nem volt ideje ezzel törődni. Minél hamarabb kellett elérnie a Déli Királyságok főállamát, Medvalt monumentális városát. Jelentést kellett hogy tegyen királynője előtt a csatáról, melyről gyáva módjára meg kellett futamodnia.

   Takarodj az erdőből!

   A fiatal vérzett, bal válla alatt sérült meg. Az ellenség lándzsája utolérte és vérmes karmait a húsába mélyesztette. Lovát irdatlan tempóra kényszerítve vágtatott keresztül az erdőn, egyre mélyebbre kerülve. Egyre mélyebbre érve a sötétségben, minden lépéssel elvesztve annak a reményét, hogy valaha is kitalál.
   Ép kezével fogta a gyeplőt, a sérültet szorosan magához szorította. Az eget nézte. Az irányt, amerre tartott a Nephim csillaga mutatta, mely az év ezen szakaszában pontosan Medvalt városa felett ragyogott. Néha pillantott csak a talajra, mit sem törődve a szörnyű látási viszonyokkal. Nem érdekelte az, hogy hol van. Sürgős volt az, hogy délre érkezzen. Hogy egészben érkezzen délre... Hogy legalább félig élve érjen a király elé, hogy elmondhassa mi történt. De hibázott, mikor Gorgoroth erdejébe tette a lábát.

   Nincs itt keresnivalód!

   Az erdőt minden bornotai elkerülte. Szörnyek, gonosz lelkek, lázadók… Minden eredendő gonoszság fellelhető volt egy régre nyúló legenda szerint itt, Gorgoroth erdejében. És nem tévedtek sokat azok, akik hittek a történetnek. Még az sem vágott keresztül az erdőn, akinek sürgős volt az útja… viszont a fiatal nem bornotai volt, a legendát nem ismerte. Átvágott az erdőn, saját kárára.
   Egy szemhunyásnyi idő volt, semmivel sem több. A fiatal a szeme sarkából még látott egy ezüstös pontot megvillanni a csillagok fényében, de későn fedezte fel. Amit már nem hallott meg az egy felajzott íj húrjának pendülése volt. A katona teste előrebicsaklott a nyeregben, támasztást találva a magas kápán. A ló nyakára friss, vöröslő vér patakzott.